A legértékesebb emberek akkor lépnek be életünkbe, mikor a legkevésbé számítunk rá. Ez az élet minden területén így van, nem? Minden akkor sikerül a legjobban, mikor nem szándékosan tesszük. Tengetjük életünket, egymás után folynak ki ujjaink közül a nappalok, éjszakák, elfelejtünk élni a rengeteg teendőnk között, aztán egyszer csak megjelenik valaki az életedben. És hirtelen újra lesz értelme felkelni reggelente, újra érezni fogod a reggeli gabonapehly ízét, a nap melegét arcodon, mikor kilépsz lakásod ajtaján, észreveszed, ha az emberek mosolyognak rád, és az eddig bosszantó dolgok is semmisségnek tűnnek. Kit érdekel, ha beázik a cipőd, mikor pocsolyába lépsz, vagy egy hajléktalan mellett kell állnod a villamoson, belül, legbelül élsz, jobban, mint eddig bármikor. És minden egyes ki, apró, lényegtelennek tűnő részlet hirtelen hihetetlen fontossággal kezd el bírni - hogy hány pötty is van egy katicán tulajdonképpen, milyen cipő van a buszsofőrön (láttátok már a buszsofőrötök cipőjét?), egy férfi nyakkendője a szemejövő mozgólépcsőn, egy különösen szépre kerekített a betű a jegyzeteid között... Ha mindent szeretni fogsz, a világ is szeretni fog téged.

Azt hiszem, ez történik most velem is.

Mit szólsz hozzá?

Lackfi János - Magam magam

 

magam magamra nem merem rábízni

táplál föld zsírja s könnyű égi müzli

 

magam magamat szép sorban kinőttem

szőnyeg terítve belőlem mögöttem

 

magam magamnak zsákszáját bekötném

ki ne ömöljön mérgező közönykém

 

magam magamat mint ajtót bezárnám

félszemű kulcslyuk leskelnék ki árván

 

magam magamnak levélben üzennék

többé ne várjam maradjak csak emlék

 

magam magamból szívesen kivenném

sótlan és lúgtalan lenne az eredmény

 

magam magamba bújnék mint bozótba

bajt ne hozzak a rám áldást hozókra

 

magam nem fenném hogy ne legyek éles

meg ne sebezzem ki érint bőréhez

 

magam magamat venném a hátamra

holtig ölelném zsibbasztó gázkamra

 

magam magamban tanulok nem hinni

úgy megszorultam mint falban a tipli

 

Mit szólsz hozzá?

Az élet szép. Akkor is, ha pocsolyába lépek reggel, és utána egész nap ázott cipőben kell végiglépdelnem rajta. Olvasom a könyveket, amiket el kell olvasnom, azokat is, amiket el szeretnék olvasni, annyit írok, amennyi csak időmből és energiámból kitelik, szoknyában és szövetkabátban trappolok végig naponta a belvároson, és beszélgetek, és meghallgatnak, és én is meghallgatom őket, és nevetek, és valahol, legbelül, érzem, hogy élek. Annyira élek, hogy megijeszt. Normális emberi reakció, ha félsz a sikertől? Ilyen esszét írok, olyan esszét írok, ilyen pályázatot aodk be, olyan pályázatot adok be, ilyen versenyen indulook, olyan versenyen indulok - dolgozom, és közben elrohan mellettem az élet. Szeretem csinálni, és tudom, tudom, hogy csinálnom kell, de azért szeretném, ha mással is tudnék foglalkozni. Sok minden mással.

De ma másodszorra nyertem meg a diákszínpadok vetélkedőjének a legjobb szövegkönyvért járó díját! Fene jó érzés végigsétálni a Madách Színház színpadán egy oklevélért.

Hozzászólások (1)

Tudom, hogy szeret. Perpillanat nem tudok semmi másra gondolni, és az élet egyszerűen csodálatosnak tűnik.

Mit szólsz hozzá?

 

Mese

mesemese meskete

tehén segge fekete

fekete Péter

igy daraboltam a legyeket

gyerekek jók legyetek

ha nem, akkor ne egyetek 

(...)

 

lassan járj tovább érsz

mit érsz

mindet mit ér

mit ér baszni

(...)

 

ez szerelem?

ez szar

minden nő dögöljön meg

 

Még több hasonló gyöngyszem a tovább után.

Hozzászólások (3)