Az a jó a spanyolban, hogy minden mondatszerkezete tökéletesen logikus, egyszerű és követhető. Talán így, hogy már két nyelvet beszélek mellette, még könnyebb nekem, mint a többieknek, bár képtelenség róla leszoktatni, hogy ne találjak ki teljesen hülye és oda nem illő német szórendeket. Múltkor is leírtam angolul a because után a mondat többi részét KATI-szórendben. Hiányzik a német, mert az összes nyelv közül azt érzem a legközelebb magamhoz. Nem furcsa? Ha angolul írok, angolul beszélek, nem érzem magaménak a szöveget, a német viszont olyan, mint egy második bőr, amit felveszek, jól is áll, és levethetem, amikor kedvem van hozzá. Egyre türelmetlenebbül várom a hétfőt, mikor a könyvfutár a Parfümmel és a Végtelen történettel fog kopogtatni az ajtómon. Jó lesz egy kicsit visszaszokni a német-létbe. Szeretem, mikor a fotelben kuporgok, és hiába csak a 80%-át értem a szavaknak, mégsem tudom abbahagyni, mert visz a cselekmény magával. Persze ez könyvtől is függ. 

Van spanyol levelezőpartnerem. Azt ígérték, sikerül egy cserekapcsolatot is lebonyolítani velük. Rubénnek hívják, 12 éves, magas, fekete haja van, és szereti a focit meg a kosárlabdát. Akkora érzékem van hozzá, hogy kifogjam a tökéletes ellentéteimet. Én irtózom mindenféle sporttól, főleg, aminek a labdákhoz is köze van, a futás az egyetlen, amit magaménak érzek, azt meg ő nem szereti, mert monoton. Ez az én formám. Ráadásul a felét nem is értettem a levélnek, hiába faggattam a szótárat, de utána kiderítettem, hogy ja, ez múltidő. Még így is van egy bekezdés, amiről fogalmam sincs, miről szól.

Szenvedjek egy kicsit megint? Mondjam el, hogy továbbra is úgy kell nekem, mint a három kockacukor a kávémba reggelente? Látom rajta, hogy én is neki. N folyton velem van, mindenhova követ, és egyszerűen lehetetlen lekoptatni. De nem is akarom. Jófej. Szeretem, de persze nem úgy, ahogy ő szeretné. És ez mindig így van. Az ember mindig abba szerelmesedik bele, akibe rohadtul nem kéne, mert nem tudnak semmit se kezdeni egymással. Talán most nem jönnek be a megérzéseim, mégse lennénk meg olyan jól együtt. Pedig mindent megtennék, hogy a boldogabbnál is boldogabbak legyünk. Tudom, hogy ő is, a rohadt életbe. Bármennyire is próbálja palástolni, látom rajta. Látom, milyen utálattal néz N-re. Hány lányt küldött már el azzal, hogy nem érdekli, mióta ismerjük egymást? És én hány szerencsétlent koptattam le, akik jók lettek volna nekem, és szerettek volna. Megéri? Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Ha nem lenne bennem ez a fázós, körömrágásra késztető bizonytalanság, a szemébe néznék és megmondanám neki. 
Valahányszor elfog a kétely, akarom-e, megéri-e, elég ránéznem, és tudom a választ. Annyira beleivódott a pórusaimba, mint a tetováló tinta, arcának képével kelek és fekszem. Végérvényesen az enyém, még így, kimondatlanul is. Hozzám tartozik. 
De nem teszünk semmit. Továbbra is állunk a szakadék két szélén, a szél borotválja az arcunkat, bele-bele kap a hajunkba, szemünk összekapaszkodik, de túlságosan félünk ahhoz, hogy lépjünk egyet előre. Pedig mindketten lehetnénk gyönyörűek is, a másik tenne minket azzá, ahogy a szemünk ragyog. Kihozzuk egymásból a legjobbat, mint a whisky a vaníliafagyiból.
Hé, ha olvasod, vedd észre, hogy rólad van szó. Ordíts, üvölts, suttogj nekem. Hallani fogom.

 Hoztam nektek egy fordítást, mert megérdemlitek. Meg egy idézetet, pedig ő nem érdemli meg, ahogy engem sem, és én sem őt. Mégis össze kell tartoznunk. Muszáj.

Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.

 pedig lehetnénk.

Tegnap megjártem Wien csodálatos városát. Emlékeim örök kísérőjeként szegődik a forralt bor, a puncs, az égett cukor, a hideg levegő, a cigarettafüst illata, a hárfa hangja, a fények. Rengeteg ember az utcán, lépni alig bírsz tőlük, de sodródsz, sodródsz velük, visz az áradat, és csillogó szemmel tekintesz körbe, már tetszik, nagyon tetszik neked, elkap a hangulat, és nem zavar a tömeg. Körülbelül így éreztük magunkat a macskaköves utcákon, és fotóztunk, bár egy régi készüléket vittem magammal, ami körülbelül 10 képenként lemerült, de így is sikerült 78-at kattintanom, szóval tulajdonképpen elégedett vagyok. 
A busz hajnali hatkor indult a Blaháról, ami öngyilkosság is lehetett volna, ha nincs a drágalátos nagybátyám, aki 5 percre lakik onnan, és nem aludhattam volna nála. A buszon a legjobb arc tanár utazott velünk az egész suliból: magas, németet tanít, szakálla van, copfja, és isteni humora. Az összes cucca barna volt, még a baseball-sapija is. 
Hofburg-ot látogattuk meg, a Sisi kiállítással. Nem hittem volna, hogy létezik olyan múzeum, vagy kastély, amit élvezni fogok, de ez közéjük tartozott. Érdekelt a Kaiserin élete. Még a ráspoly is ki volt állítva, amivel leszúrták. 
Utána szabadon engedtek minket, mi pedig, idegenvezetőnk bölcs tanácsára nem a Rathaus előtti vásárba látogattunk el, hanem a Weinachtmarkt am Hof nevezetű helyre, ahol kevesebb az ember, és elfogadhatóbbak az árak. Ittunk forralt bort, puncsot, meg forró csokit, de azért kiábrándító volt, hogy alig kellett németül beszélnem. Egyébként a legszebb élményem, ami bizonyította, hogy mennyire mások ott az emberek, az volt, mikor egy ember odajött hozzám, és szólt, hogy nyitva van a táskám, és vigyázzak a zsebtolvajokkal. Mennyivel kedvesebbek és figyelmesebbek!
Visszafelé a buszon a St. Trinian című csodálatos filmet néztük meg, ami annyira csajfilm, amennyire csak lehet, a pasik mégis jobbban élvezték, mint mi, szóval ennyit erről. :D Épp ideje volt egyébként, mert már majdnem elaludtam, de érdekesmód, mire hazaértünk, teljesen elrepült az álom a szememből. Annyira, hogy éjfélig felmaradtunk nagybátyámékkal, sajtot meg almát meg mandarint ettünk, és Family Guyt néztünk.
Lesz egy új családtagom egyébként, április környékén. Kisfiú. Nagybátyám barátnője nővérének lesz a második kisbabája. Igaz, hogy az első kislányuk még csak másfél éves, és elég nehéz lesz majd nekik két ilyen kicsivel, de én örülök nekik. Nagyon örülök.

Ha szerelmes vagy valakibe, olyasmit látsz benne, amit mások nem látnak. És te sem fogod majd, attól a másodperctől kezdve, amikor megszűnik a szerelmed. Visszaszürkül, visszacsúnyul, jelentéktelenné válik. A szív szemével nézni azt jelenti, hogy fölfelé látunk;
magasabbra és eszményítve.

Nem tudom, IEben vagy Mozillában mennyire tűnik igénytelennek a betűtípus az oldalon, de nekem Safariban tökéletes, szóval valószínűleg így marad. A chatet majd megcsinálom holnap, bár mindig azt mondom, hogy holnap, és sosem jön össze. Csupa izgalmas dolog történt velem már megint: ma busszal jöttem haza a suliból, és majdnem elaludtam, amúgy ez a jelenség már magyaron is előjött, pedig szorgalmas kisdiákként kéne tanulnom, hogy javíthassak, mert az a 3/4 nagyon bassza ott a csőröm. Aztán, levittem a képeket, amit rajzra elő kéne hívatni, de a "fotóstúdió" természetesen be volt zárva, mert mikor legyen nyitva, úgyhogy nem tudom, mit fogok csinálni, majd beviszem holnap a suliba, és megkérek valaki pestit, hogy hívassa már elő. Csütörtökön rövidített óráink lesznek, és úgy volt, hogy megnézem Rékáékkal a New Moont, mert ugye azt még se lehet kihagyni, de rájöttem, hogy az úgy nagyon nem lenne nekem jó, mert akkor csak egy rohanás lenne az egész napom. Szombaton viszont megyünk Bécsbe a karácsonyi vásárra, előtte pénteken meg Oláhékkal elvileg a Vörösmartyra. Annyira várom már *.* Majd iszunk forraltbort, átfagyott kezekkel és piros orrokkal meg arcokkal, vastag sálba burkolózunk, rengeteget nevetünk, én majd fotózom, ha sikerül elkérnem papa gépét, majd karácsonyi énekeket énekelünk a nyítl utcán, és annyira december-hangulatom lesz, hogy azt várom, melyik pillanatban esik le a hó. Bécsbe pedig Copfoskával megyek, a kedvenc tanárommal, szóval jó lesz az is. Majd élménybeszámolok.

L még mindig ott toporog, ahol eddig, úgyhogy én sem csinálom, nem csinálhatom másképp, pedig mennyire, de mennyire szeretném. Egész regényt bírnék írni erről, ami bennem van. Apropó, regény, mm, Fiorelláék következő életepizódja már folyamatban van, és egy kis kedvcsinálónak, hogy visszatérjen az élet a csetbe, elhoztam a Visszhang plakátját meg előzetesét, tudjátok. :D

Oláht pedig megverem.