Weöres Sándor - Rongyszőnyeg (24)

Álmodtad hogy nincs testem,se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tied örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra -élni tudnék,
kicsit sírnék,
hogy csicsígass,
kicsit rínék
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék

Az a baj, hogy nagyon szeretem. És mielőtt felhördülnétek, és hátrahőkölnétek, hogy dehát persze, hogy szereted, ez a lényeg, hallgassatok meg. Annyira függünk egymástól, hogy ha kénytelenek vagyunk több napot egymásótl külön tölteni, szabályos fizikai rosszullét környékezi mindkettőnket. Az a nap, amikor nem beszélünk egymással (általán rajtunk kívül álló okok miatt) semmis, eseménytelen, eredménytelen. Azokon a napokon élni sincsen kedvem, takaróba és egy könyvbe temetkezve-burkolózva vegetálok. Ha nem támogat abban, amit éppen tenni készülök, inkább nem teszem meg. Folyamatosan szükségem van a véleményére, mindenről megkérdezem, kikérem a kritikáját egy-egy írásomról, mielőtt elküldöm. Olyan nekem, mint Örkénynek volt Radnóti Zsuzsa, és ez fordítva is így működik - mindenlt olvasom, mielőtt bárhova is felkerül, filmet csak akkor néz meg, ha én is azt mondtam, jónak tűnik; és ha mégis megnéz valamit magától, kimerítő beszámolót tart róla, nehogy életének egyetlen apró mozzanatáról is lemaradjak.Folyamatos, égető bennem a kényszer, hogy mindenemet megosszam vele, viszonzást nem várva. Így még soha. Ha egy kicsit is rosszul érzi magát, rögtön fekete csipkén át kezdem látni a világot, minden borongósra, fagyosra vált, és szorosabbra kell húznom magamon a kabátot. Ha összekapunk valamin, vagy bármilyen más problémám van vele, már a többi dolog sem működik számomra a világban. Akkor nem jó a könyv, amit olvasok, és hiába váltok másikra, az sem lesz az; akkor unom a filmet vagy sorozatot, amit kínomban nézni kezdtem; akkor nem, és nem tudok mit kezdeni magammal. Tengek-lengek, emésztem magam. Ha akaratlanul megbántom egy-egy csípős megjegyzésemmel, és ó, többször történik ez, mint szeretném, dehát ilyen vagyok, tehát ha megbántom, nekem sokkal jobban fáj, mint neki. Csak akkor lehet teljes a nap, ha valahogy része volt - amíg nem járt itt, üres a szobám, amíg nem ért hozzá, magányos a tenyerem, magányos a nyakam, az arcom, a bőröm, a szám, amíg nem hallottam hangját, alig hall a fülem, amíg nem láttam, ahogy borostáját sercegtetve szembejön velem a folyosón, addig nem láttam semmit.
Próbáltam küzdeni ezellen. Mert ez így nem normális. Hosszútávon ezt nem lehet folytatni, és közben normális életet élni. Elutazott három napra, tudtam, hogy nincs pénz a telefonján, két napig nem hívtam fel - kis híján beleőrültem. Mindig ilyen mindent betöltő, hatalmas, szenvedélyes szerelemre vágytam, de hajlamos vagyok elfelejteni, hogy minden éremnek két oldala van (micsoda klisé). Jól mondta József Attila a nagyon fájban, kettős is, és teher is, akkor is teher, ha közben hihetetlenül gyönyörű. Arra vágytam, hogy már attól is sírni tudjak, ha csak ránézek. És néha valóban. De nem a boldogságtól. Hanem attól, hogy eszembe jut, mennyire hihetetlenül belém ivódott, minden porcikámba, és vajon meddig lehetünk még így, és mennyi minden lesz, amit nem mutathatok meg neki, és mennyi minden, amitől nem tudom megvédnei, magamtól sem, és mennyi minden fog még vele történni, aminek én nem lehetek része, aminél én nem leszek ott...Kibírhatatlan.

Túl sok időt töltünk azzal, hogy fölöslegesen aggódunk dolgok miatt. Hiszen ma van akkor, ha nem kellünk akutális kiszemeltünknek? Semmi. Akkor nem ő számunkra a megfelelő ember, és majd jön helyette másik, aki úgy szeret majd minket, mint ahogy Radnóti szerette Fanniját. Ha nem sikerül az a vizsga, majd jelenktezünk rá újra, persze könnyes szemekkel megfogadjuk, hogy ezentúl tényleg rendesen elkezdünk majd tanulni. Túl sok idő megy el formaságra, az embernek nincs is élettere, mondja Závada Péter.És valóban. Amíg azzal töltjük az időnként, hogy megmásíthatatlan vagy olyan dolgokon rágjuk magunkat, amelyek ellen mi magunk nem tehetünk semmit, addig elrohan mellettünk az élet, és nem lesz időnk annak szépségeire figyelni. Például arra, hogy bármennyire gyűlölök is reggelente a vádliig érő hóban kimászni a buszhoz, azért mégiscsak gyönyörű, ahogy minden egyes négyzetcentimétert beborít, és minden puha-fehér az abalakomon túl. Vagy hogy a kiscica, aki körülbelül két héttel ezelőtt jelent meg a küszöbünkön, átfázva, átázva, csontsoványan, betegen; most már szépen kikerekedett, féynes a bundája, és olyan vígan én intezíven játszik mindennel, hogy azóta már szétkarmolta mindkét karomat. Vagy felkelni reggel, de nem mászni ki az ágyadból, hanem Márquez-t olvasni, és hagyni, hogy teljesen magával ragadjon a Buendíák sorsa, és még arról is megfeledkezni, hogy csütörtökre kellene elolvasnod, és aligha fejezed be addigra, mivel még csak a századik oldalon tartasz, és nem igazán lesz időd olvasni. Vagy amikor három külön töltött nap után felhív végre, igaz, hogy hajnalban, és olyan álmos vagy, amíg beszéltek, hogy másnap alig fogsz belőle emlékezni valamire, de jó hallani a hangját, mégiscsak messze van az a Mohács, bármi történhetne... Vagy amikor végre bepótolod a lustaságból eddig hanyagolt hajmosást, és félig vizes hajjal ücsörögsz a gép előtt, árad belőled a samponillat, összekeveredik az előtted gőzölgő teával. Vagy a kép, amit tegnap rajzoltál, és most megállapítod róla, hogy nem is lett annyira rossz, lehet, hogy ki kellene tenned a faladra; vagy új számot találni, amit rongyosra hallgathatsz; elolvasni egy Mrozek-darabot; megnézni végre az Emke c. színdarabot, amit ezer éve vettél fel, de eddig nem volt időd, hogy leülj vele a képernyő elé. Az életben mindig van valami szép, higgyétek el nekem. Én ugyan hajlamos vagyok mindent a legeslegsötétebben látni, viszonylag pesszimista vagyok, de szarkasztikus mindenképpen, ebből következően túl sokszor bántok meg akaratlanul embereket, és sokszor értenek félre engem is - de rájöttem, hogy így nem lehet élni. Úgy nem lehet élni, hogy nem merek kimenni az utcára, mert mi van, ha a fejemre esik egy tégla, és szörnyet halok. Mi lenne? Akkor meghalok. Egyszer úgyis túl kell esnem rajta, nem igaz? Éppen ezért kezdtem el én is azt, amit sok külföldi blogon láttam már: egy 2013 feliratú, szép nagy befőttesüvegbe dobálom a cetliket, amire naponta felírom, mi okozott nekem bármiféle örömet. Kíváncsi vagyok, mennyi ideig tartok ki, általában hamar feladom az ehhez hasonló dolgokat, de ezt most szeretném. Most szeretném folyamatosan emlékeztetni magam arra, hogy az élet szép, és még ha úgy is érzem néha, nincsen okom panaszra. Nyissátok fel a szemeteket, és lássatok ti is!

Csók, L

u.i: Két nagyobb projektem is van most - még a NaNoWriMo-ra elkezdtem újra átírni a Fanfictiont, akkor azzal a lendülettel félre is tettem, mondván, ez szenny, meg különben is, itt az ideje, hogy elfelejtsem már ezt a történetet. De a minap újra beleolvastam, és teljesen elhűltem, és meglepődtem magamon - ugyanis jó volt. Nem nagyon jó, de elég jó. Az előző változatnál lényegesen jobb. És már Lilia sem teljsen Lilia a történetben, és a fiúk sem a Tokio Hotel-es fiúk, csak muszáj volt valami keretre felfűzni az egészet, de közben megváltoztatk teljesen. Érdekelne titeket az új változat? Szenvedősebb meg bonyolultabb a réginél, meg hálistennek hosszabb is. A másik pedig, hogy rettentően unatkoztam valamelyik hétvégén, és elkezdtem Garth Nix egyik könyvét fordítani (még nem jelentek meg magyarul), és ugyan még csak a prológusnál tartok, de annyira élvezem, hogy ha időm engedi, szívesen folytatnám - érdekel titeket egy kis fantasy? Nem szeretem az ilyesmit, de ezt a regényt még így is igencsak élveztem.

Néha alig hiszem hihetőnek, hogy élek. Hogy tényleg én élem a saját életemet, nem valaki mással esik meg mindez, míg én csak kívülállóként figyelem az eseményeket. Mintha kívülről látnám magamat, tudatában vagyok annak, amit teszek, ugyanakkor egyszerre látom magam úgy is, ahogyan mások látnának engem - és ebből a két perspektívából kellene összeraknom magamat. De ha egyszer nem megy. Elveszek saját magamban, olyan, mintha rengeteg ember között bolyonganék az utcán egy ismeretlen városban, a járókelők lökdösnének, ahogy elsietnek mellettem, még csak egy félig megvető pillantásra sem méltatnak, én pedig kétségbeesetten próbálom megtalálni a helyes utat a kikövezetlen úton. De hol vagyok? Már nem tudom, hol kezdődnek és végződnek saját gondolataim, és mikor következnek másokéi. Vannak egyáltalán az embernek saját gondolatai? Hiszen bármit, ami eszedbe juthat, kigondoltak már előtted, bármi, amit még megtehetnél, már elvégeztetett előtted. Ha leírsz bármit is, uyganazokat a szavakat írod, mint előtted annyian mások, hiszen nem írhatsz mást, képtelenség, maximum a szavak sorrendje különbözhet. A történeteket is mind ismerjük, csak szeretjük eltussolni saját agyunkban a sejtelmet, miszerint láttunk-hallottunk-olvastunk mi már ilyet, és meglepődünk a csavaros végkifejleten. Lehet, hogy csak akkor lennének saját gondolataink, ha azt a saját szavainkkal tudnánk megfogalmazni? De talán nem is kellenek hozzá szavak, miért ragaszkodik az emberiség ahhoz, hogy mindennek nevet, formát, bármilyen keretet adjon. Életünk minden történését dokumentálni, megnevezni, kategóriába sorolni akarjuk. Ha szerelmes vagy, nem vagy észnél, pillangók röpködnek a gyomrodban, remeg a térded, a szíved majd kiugrik a helyéről - és ez a szerelem, mert az emberiség az idők során ezt a jelentéskört határozta meg. És ha ez, vagy bármelyik másik fogalom néha-néha új jelentéstartammal gazdagodik? Azt nem toleráljuk. A szokásosnál eltérőt, a kívülállót, a mást sosem tolerálta az emberi, de talán még az állati társadalom sem. A gyenge, sebesült egyedet magára hagyja a csorda a pusztán éhen halni, hogy ne hátráltassa őket vadászatban, menekülésben. Az ember persze merőben másképp viselkedik, de nem szereti, ha bármi vagy bárki eltér a megszokott-tól. A keresztények nem szeretik, ha valaki muzlmán, de azt sem szeretik, ha valaki azt mondja, hogy nincs Istne, vagy ha valaki máshogy nevezi az ő Istenüket, hiszen kultúrájuk gyökere közös - mindenki a saját, és csakis a saját igazát és nézeteit képes elfogadni. És mondhatjuk mi, hogy felvilágosult és liberális államokbamn élünk, és mi is mind az esélyegyenlőségért harcolunk, dehát hogyan tehetnénk? Amíg vannak véleménykülönbségek, komoly véleménykülönbségek az emberek között, addig nem lehet esélyegyenlőség. Addig továbbra is elő fog fordulni olyan eset, mint amilyennek múlt szerdán lehettem tanúja - egy cigány párt nem szolgáltak ki az egyik caféban. Pedig ők nem a Morvai Krisztina-féle filmben bemutatott, putriban, az európai létminimum alatt tengődő pár voltak, hanem tiszták voltak, ápoltak, udvariasak, halkszavúak. De nem. Az eset után barátnőmmel átmentünk a szomszéd helyre, velünk tartottak, ott kiszolgálták őket. Ott egy héttel később egy indiai úriembert nem engedett be a biztonsági őr a bőrszíne miatt. Mindig elszomorít, ha ilyesminek vagy tanúja. Vagy a Ferenciek terén, alvó hajléktalanok sorának, akik szinte hiába védekeznek a hideg ellen neonszínű hálózsákjaikkal. Nehéz ilyenkor meglátnom a szépséget a világban, hiába tudom, hogy ott van, jelen van minden egyes pillanatban - ilyenkor mégsem érzékelhető.