Szabadulás

Először, mi a szekrényben volt.
Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon.
Benézett még az ágy alá is,
majd falhoz állt az összegöngyölt
utipoggyászt maga elé helyezve.

Volt elég idő számbavenni,
mi kimaradt.
Néhány pofon.
Kihűlt ebéd.
Mosókonyha.
Vaskarikára kötözött kéz.

Egy édes, édes ölelésre gondolt,
és össze-vissza kaszabolta
az utipoggyász.

légy a tükröm
(nem közhelyesen)
légy az alkotóm
légy az, aki
leköveti minden lengedező neszemet
legyél az, aki
belém nyúl,
aki kiokád, mint a gyönyörűt

legyél az, aki
legyél én
mert én már te vagyok

Tudta ő, hogy az ember néha túlcsordul. Megcsömörlik, így szokták mondani, de mindig is úgy gondolta, hogy ez valahogy nem írja le azt, ami történik. Mert az embernek nem csak egyszerűen elege lesz valamiből, mint amikor egy hétig eszitek otthon a paprikás krumplit, mert a lelkes szülő vagy nagyszülő túl nagy adagot főzött. Nem; olyan rézés volt ez, mint amikor tésztafőzésnél túl sok vizet töltesz a fazékba, és bár ugyan ez a kezdetekkor még nem látszik, ahogy forrni kezd, kifut. Így fut ki belőlem is minden, gondolta.

Néha úgy érezte magát, mint egy túlságosan is teletömött zsák. Mondjuk amit a Mikulás a szánján cipel - csak úgy ömlenek ki belőle az ajándékok, bele sem fér minden, itt-ott kikandikál belőle egy-egy doboz, egy virgács vége, egy babaház piros cserépteteje. Vagy mint a cipő, amibe beledagad az ember lába melegben a buszon. Feszítette valami belülről, kellemetlenül, de nem annyira, hogy mindig erre kelljen gondolnia, ahhoz viszont eléggé, hogy hangulatát elrontsa. Ilyenek vagyunk hát mind, gondolta, feldagadt lábak egy túl szűk cipőben.
Túl sok mindent kellett volna helyesen csinálnia, túlontúl sokat. Egyesek ezt várták el tőle, mások azt, és abbéli igyekezetében, hogy ezeknek legalább részben eleget tegyen, megfeledkezett a sajátjairól. Lassan eljutott addig, hogy egyáltalán ne is gondoljon rájuk. Nem tartotta őket fontosnak; miért is tette volna. Elveszett a teendők tengerében, szépen, lépésről lépésre küzdötte magát előre ezen az úton. Azt mondják, az egyenes út sosem a helyes. Ez ugyan nem volt egyenes, és könnyű sem volt - mégsem a helyes. Nézte, hogyan szivárog ki, mint ujjak közül a homok, kezei közül az idő, hogyan lebeg mellette karnyújtásnyira, mégis elérhetetlenól az élet, amit szeretett volna, hogyan derül ki azokról, akiket szeretett, hogy ők őt mégsem, és aztán hogyan kellett másokat keresnie, hogy a benne támadt űrt legalább megpróbálják kitölteni.

Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér; állapította meg. Nincs ott vele senki emberfia, táncol mellette a szél, hangja suttogásból lassan vált át sikítássa, lassan, ahogy az  élete csúszott ki kezei közül, és éppen olyan megállíthatatlanul. Egyszer minden eléri a saját maga maximumát. A tetőpontot. És onnantól kezdve elképzelhetetlen, hogy feljebb emelkedjen, így zuhanni kezd, őrült iramban, pörögve-forogva, és hiába kapálódzik két kézzel, csak a levegőt markolja... Vizes a lába alatt a homok, még a levegőnek is komor szaga van, az ég novemberien szürke, és tudja, bizonyosan tudja, hogy a nap sosem fog átsütni azokon a felhőkön. Az ember végül úgyis erre a homokos, szomorú, vizes síkra ér.

Írhattam volna azt is, hogy tíz ok, amiért utálom G. R. R. Martint, de azt kissé túlzásnak éreztem votlam, tekintve, hogy mégiscsak ő alkotta meg minden idők egyik legjobb könyvsorozatát. Az ezután következők ne vezessenek félre senkit, imádom mind a könyveket, mind a sorozatot, de túlságosan ráérek ma este, ezeket a dolgokat pedig már egy ideje szeretném kiadni magamból. Aki még nem olvasta/látta legalább az első három részét a könyvsorozatnak, ne olvasson tovább. Spoiler alert!

1. Ned Stark halála - Ned a Starkok és a becsületesség mintapéldánya. Igazságosan uralkodik ott, ahol uralkodnia kell, nem bízza másra a piszkos munkát, hanem maga végzi el, szereti a családját, még úgy is foglalkozik a gyerekeivel, hogy közben rengeteg más teendője van, istenfélő ember, hűséges a barátaihoz (túlzottan is), szereti a feleségét. Igaz ugyan, hogy egyszer félrelépett, de könyörgöm, "Háború volt, és egyikünk sem tudta, hazajutunk-e még valaha, Ned."  Különben is, Jont a sajátjaként szereti, és a bevett szokásokra és konvenciókra fittyet hányva úgy is neveli, saját udvarában. Itt következhetne az egyes pont alpontja, ugyanis Catherine heves gyűlölete Jon iránt nekem a nő egész karakterét elrontotta. Egyszerűen idegesítő volt, hogy szerencsétlen embernek újra és újra az arcába vágta, hogy márpedig ő bizony nemzett egy fattyat, míg ő mennyire hűséges volt. Persze, hogy az volt, a nők nem igazán tehettek mást akkoriban. Ráadásul azt sem mulasztja el neki megemlíteni, hogy mit várhat ő most, amikor Ned újra Délre lovagol Roberttel, mintegy célozva rá, hogy nemes ura netalántán egy újabb fattyal kívánna hazaállítani. Hogyan állíthatja, hogy szereti, becsüli a férjét, ha még ennyire sem bízik meg benne? A történet során ki is derül, hogy persze, semmi ok az aggodalomra, legalábbis Ned miatt nem, míg az ki nem szimatol bizonyos dolgokat, amelyekre már elődje is felfigyelt. Itt jegyezném meg, hogy ez bizony adhatna okot Nednek a gyanakvásra, méghozzá elég alaposat. De nem, ő nem tanul, és annak rendje szerint ki is lesz végezve felségárulásért. Mit üzen ezzel nekünk Martin? Azt, hogy ha jó vagy, ha becsületes vagy, elbuksz. Nem Ned volt az egyetlen ilyen, már az elődje, Jon Arryn is hasonló cipőben járt, később szegény Renly a barackjával, Mycah a hentesfiú, Jon Snow, aki szegény hülyem önszántából rohan a Falra, majd a vadakhoz is, Ned emberei, és így tovább. Mélyen tisztelt Martin úr! Ezen a könyvsorozaton valószínűleg generációk fognak felnőni, mint a Harry Potteren, mégis, mit kíván nekik tanítani?

2. Lady és Nymeria - Ezt ugye nem is kell magyaráznom. (Bár Nymeriával kapcsolatban még vannak reményeim, ne törjétek le!) Ezért heveny utálattal viseltetek a kedves alkotó iránt. Ehhez a ponthoz kapcsolódik még az alpont, miszerint a filmsorozat egyetlen részét sem lehet sírás nélkül végignézni. Vagyis biztosan lehet, csak nekem nem megy. 

3. Túl sok Joffrey, és túl kevés Daenerys - Senkit sem érdekel, milyen undorító kis féreg Joffrey, ez már eleget volt ragozva a történet során, szerintem ez úgy a második könyvben veszti el érdekességét. Ha megnézzük, kik a szülei, nem csodálkazhatunk az öröklött jellemvonásokon, ugyebár. És úgy tűnik, marad a trónon, akármennyire is húzodozunk ellene mindannyian, úgyhogy a téma túl van tárgyalva.Láttunk már rá épp elég bizonyítékot, hogy mennyire kegyetlen és visszataszító. Daenerys viszont túlságosan kevés jelenetet kap. Értem én, hogy késleltetés, meg hogy fokozni kell a feszültséget, és valószínűleg ez a lány lesz a történet kulcspontja egyszer majd, ha eljutunk odáig, de engem igenis érdekelne, hogy mit csinál odáig. Ő megy keresztül az egyik legérdekesebb karakterfejlődésen, ahol az alávetett asszonyi szerepből vezetővé növi ki magát, ráadásul nem is akármilyenné. Több keleti kalandot, több sárkányt, és több Ser Jorah-t!

4. Khal Drogo túl hamar eltűnt - Értem én, hogy ze szükséges volt ahhoz, hogy a mi drága Dany-nk kislányból nagylánnyá, majd nővé váljon, de szerintem sokkal több időt is lehet volna erre a kapcsolatra szánni. Nem csak a különös románc miatt, ami kettejük között volt, de azért is, mert a dothrakik kultúrája és életmódja az egyik legérdekesebb színfoltja volt a regénynek, és a következő kötetekben található keleti városok leírásai (nekem legalábbis) nem tudták ezt pótolni. Ráadásul a csavar, ahogy eltüntette, még jobban zavar. Khal Drogo, akit még soha életében nem győztek le, nem hal bele egy karcolásba. Nyilván vágták mrá meg máskor is, és tudta, hogyan kezelje, érdekes, hogy ennél az egynél mégis hagyta elfertőzödni. Ráadásul, ezt a csak-élettel-lehet-megváltani-az-életet-dolgot láttuk már.

5. Lord Tywin - Miért fél tőle mindenki, még a máskülönben roppant pimasz és eszes Tyrion is? Azonkívül, hogy kopasz, és megkeseredett, mert meghalt a felesége, semmi okot nem látok rá. Még Cersei is azt teszi, amit mond, márpedig ha valaki azt teszi, amit akar, az ő. 

6. Gyerekpornó - Martin valahogy különösképpen vonzódik a kiskorú lányok férjhezadásának és nászéjszakájának részletés ismertetéséhez, a beteges vérfertőző kapcsolatokról nem is beszélve. Daenerys tizennégy, mikor visszataszító bátyja férjhez adja, Sansa tizenhárom, Margaery sem sokkal idősebb. Apropó, az pedig, hogy őt Renly után Joffrey-hoz adják, hát... nem. Egyszerűen nem.

7. Theon Greyjoy - Talán az egyik legelbénázottabb csavar a könyvben az ő átállása, az ő szemszögéből megírt fejezeteket pedig kifejezetten nem szerettem. Nem hinném, hogy valaki ennyire egysíkú lenne, hogy csak és kizárólag a nőkön jár az esze, az ehhez kapcsolódó párbeszédek pedig egész egyszerűen félresikerültek. Rossz őket olvasni.  Amikor a nővérének udvarol, persze tudtán kívül, az kifejezetten awkward. (Van erre jó magyar szó?) Izzadságszagú, érezni, hogy ő sem tudta valójában, miért csináltatja ezt Theonnal. Az, hogy elfoglalja Derest, még belefért volna, de akkor a lelkiismeretfurdalásos mondatok, melyek néha-néha előjönnek, azok nem. Vagy ez, vagy az, legyünk következetesek. A Bran és Rickonos csavart ki lehetett következtetni, az pedig külön bosszant, hogy az ő csapatuk kettébontásával kivette Oshát a szereplők köréből.

8. Tyrion még inkább elcsúfítása - Ennek semmi dramaturgiai (lehet ezt a szót itt használni?) funkciója nincs. Fölösleges. Az egyedüli haszna talán az, hogy ő így kiesik Királyvár ügyintézésből, és ebből még nagyobb drámát lehet csinálni. Annak lett volna még értelme, ha Shae emiatt nem akarja, és akkor lehetett volna belőle egy szuper belső vívódást kiakalakítani, de nem, erről szó sem volt. Shae simán csak eltűnt (egyelőre, de a könyv felénél tartok, még nem akarom elkiabálni), és Bronnak is egyre kevesebb szerepe van, pedig az ő szócsatái Tyrionnal igencsak megfűszerezték a történetet.

9. Gendry - Jöjjön már rá valaki, hogy ő Robert fia, könyörgöm. Már akkor egyértelmű volt, mikor még a Fal felé tartottak, és a királyné utána küldte az embereit. A legrosszabb pedig, hogy Martin minket is hülyének néz, és közben folyamatosan ejti el az olyan utalásokat, mint a bikaszarvas sisak, az, hogy a Bikát használja álnévnek, illetve többször is megemlíti a göndör, fekete fürtjeit meg a termetét. Szájbarágás. Ráadásul most ő is eltűnőben van, pedig az Arya-Gendry szál egy igen érdekesen alakuló kapcsolat volt, amit szívesen kísértem volna figyelemmel.

10. A valyriai tőr - A harmadik kötetnél tartok, és ezt a szálat még mindig nem varrták el teljesen, hiába sejtjük-tudjuk mindannyian, mi történt. Nem kedvelem a félmegoldásokat, pedig ezekkel tele vannak a könyvek. Gondolom, főként azért, mert ez, azonkívül, hogy irodalom, és célja a gyönyörködtetés, azért mégiscsak kereseti forrás, és rá kell venni az embereket, hogy megvegyék a következő kötetet. Értem én. De lehetne ügyesebben is csinálni.

+1 Cersei mindig megkapja, amit akar - A való életben is vannak ilyen nők, és ott is éppen eléggé utáljuk őket. Nem kell folyton emlékeztetni rá, hogy a szép nők könnyebben elérik céljaikat. Tudjuk.

Metsző a szél mostanában reggelente, és hiába burkolózom nyakig a sálamba, nem ment meg tőle. Csontig hatol, teljesen átitat. Valahogy hasonlóan működik, mint amikor pálinkát, vagy hasonlóan erős alkoholt iszik az ember: először csak kissé érzi, a piánál a nyelveden, a hidegnél a fülcimpádon kezdődik, és egyre gyorsabb ütemben halad lejjebb, míg végül minden egyes pocirkádat átjárta. Aztán kezdi előlről, a már kellően lehűlt tagjaidon xilofonozik tovább. Én mindig azt hittem, jól bírom a hideget. A túl alcsony hőmérsékletet egy olyan dolognak tartottam, mint egy túltömött buszon állni, ahol még meleg és büdös is van. Túl kell esni rajta, aztán menni tovább. Nem nagy probléma. De egyre kevésbé érzem helyénvalónak ezt a meghatározást. Persze valószínűleg azért, mert még csak október elején tartunk (napok kérdése, és számilag is egy évvel öregebb leszek), és még nem készültem fel lelkileg az időjárásra. És miért? Mert ősz van! Ennek ellenére reggel, mikor iskolába indultam, csipkésre volt fagyva a fű mellettem, ahogy mentem. A háztetőket is zúzmara lepte. Hol az ősz? A fák még csak fel sem vették csodás színüket, és már kopaszodnak. Kiábrándító.

Ez természetesen a túlreagálása a dolgoknak, de hiányolom az őszt. Szeretem az őszt. Szeretem az avart a lábam alatt, a délutánonként a kertekből áramló füst illatát-szagát, a színeket, az ételeket is szeretem; a mézes diót, a gyömbéres sütőtököt, a karamelles sült almát. Mindenben a szépet keresem, nincs ez máshogy az évszakokkal sem, és mindig is az őszt tartottam az összes közül a legszebbnek. Mert őszi gyerek vagy, mondja mindig anyám. Lehet.

Amíg én siratom a kiamaradt őszt, vészesen közeledik a november, és egyre nagyobb kétségeim vannak, idén is belevágjak-e a NaNoWriMo-ba. Mindig nagy a kísértés, viszont a lelkiismeretfurdalás is túl nagy lenne, ha mégsem tudnám teljesíteni a kiadott mennyiséget. Mostanában különben sem bízom magamban túlzottan (sosem bíztam). Egyre kevésbé érzem magam képesnek bármilyen nagy dologra. Ez valószínűleg csak az egyetem miatti kezdeti bizonytalanság, bár megjegyzem, sosem volt önbizalmam. Szegény irodalomtanárnőm a gimnáziumi búcsúzáskor nem győzte elégszer elmondani, hogy higgyek magamban, még el is sírta magát, amitől persze nekem is sírhatnékom támadt, hogy ha ő hisz bennem, én miért nem vagyok képes ugyanerre. Változtatnom kell, mindig ide lyukadok ki, és aztán sosem történik semmi. Persze, hogy nem. Az ember nehezen változtat, azt figyeltem meg. És pláne nem egyik napról a másikra. De most elhatároztam magam, és eddig majdnem minden sikerült az életben, amit szerettem volna, úgyhogy eziránt is bizakodó vagyok. A moly.hu és a Magyar Író Akadémia közös nyereményjátékot hirdetett, ahol ingyenes helyet bztosítanak egy ember számára a Szépíró mesterkurzuson. Túl szép lenne, ha nyernék, de azért persze nagyon szeretném. Főleg, mivel már tavaly is ajánlgatta a tanárnőm, és akkor is vágyakozva nézegettem a honlapot, hogy bizony-bizony, nincsen rá pénzem. Néha annyira szeretnék gazdag lenni! És nem csupán a libasült és a szebbnél szebb ruhák, hanem az ilyen lehetőségek miatt, amihez az ember, ha nem elég szerencsés ahhoz, hogy jobb helyre szülessen, nem juthat hozzá. Bosszantó, de mindig vanank az egyenlőknél egyenlőbbek.

Hát így. Hónapok óta nem írtam semmit, ami irodalmibbnak számítana a svéd nyelvkönyvek szövegénél. Semmilyen elemzést, semmilyen esszért sem, és, bármilyen beteges perverziónak is hangzik, hiányoznak. Hiányzik az, hogy ha megláttam egy verset, rögtön tudtam róla mondani valamit, és sosem okozott kihívást, hogy 6-7 oldalas elemzéseket hozzak össze róla a rendelkezésünkre álló 90 perc alatt; az, hogy megtanultam úgy olvasni, hogy lássak is; és most, hogy már nem kell, kezdem elveszteni ezeket a képességeimet. Nincs mese, újra aktivizálnom kell magam. Különben még csak posta sem leszek.