Kátyának akkor jutott először eszébe, hogy a világon minden mindennel összefügg, amikor kávéfőzéskor ki akarta dobni az elhasznált zaccot, de nem tudta, mert nem volt zsák a szemetesben. Biztos volt benne, hogy ez egy olyan gondolat, amely megváltoztatja majd a világot. De akárhogy próbálkozott, miközben a kávéfőzőt tisztogatta, nem jutott tovább a gondolatmenettel. Néha előfordult vele. Megsejtett dolgokat, olyan dolgokat, melyekről biztosan tudta, hogy valami nagyobb része, valami olyan hatalmasé és felette állóé, amit ő nem tud felfogni. Talán ezért nem is gyakran próbálkozott vele, hogy megértse ezeket. Elfogadta őket, és soha nem beszélt róluk senkinek.Így is csodabogárnak tartották, nem volt szüksége egy furcsa tulajdonságra ráadásként.

Kátya nem volt egyszerű lány. És, számos tévhit ellenére, orosz sem. Az anyja egysszerűen csak túlságosan szerette Tolsztojt és Dosztojevszkijt. Tiszteletet parancsolóan sorakoztak a vaskos kötetek a sötét fából készült könyvespolcokon, egyetlen sem hiányzott az életművekből. Kátyát mindig is nyomasztották ezek a nehézkes, megsárgult lapok, az oldalakon át tartó, aprólékos leírások; és az a súly és szellemi nyomás, amit az helyezett rá, hogy köze volt hozzájuk. Még ha csak így közvetve is. Ezért aztán Kátya nem is olvasott, az írásművészet íránt pedig még annál is kisebb lelkesedéssel viseltetett. Nem akart bármiféle indokot adni arra, hogy ezekhez a nagy oroszokhoz hasonlítsák. Márpedig ha az ember egyszer írni kezd, akkor aztán elkerülhetetlen, hogy másokhoz hasonlítgassák.

A probléma ezzel csak annyi volt, hogy így legtöbben műveletlennek tartották, hiába nézte meg lelkiismeretesen az összes filmadaptációt, amire rábukkant. Az nem ugyanaz, mondták. Én sem vagyok ugyanaz,gondolta Kátya. Nem mintha általában zavarta volna, mit gondolnak róla mások. Eléldegélt a saját kis világában, és néha olyan gondolatai támadtak, mint ez a mai. Egyszer az is eszébe jutott, hogy le lehet győzni a halált. Ez annyira megjiesztette, hogy még csak nem is próbált tovább gondolkodni rajta. Sokkal, évekkel később egyszer majd eszébe jut ugyanez, és akkor már, annyi mindennel a háta mögött, érteni fogja. Mert mindennek megvan a maga ideje, jutott hirtelen eszébe. Ha minden mindennel összefügg, akkor a dolgoknak a meghatározott időben és sorrendben kell történniük ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen.

Furcsa reggel ez a mai, állapította meg fejcsóválva. Ritkán követi egymást két gondolat, és még ritkábban függnek össze. Ettől hirtelen nagyon furcsán kezdte érezni magát, mint nagy gondolatainál általában. Olyan volt, mintha egy kéz, egy hatalmas kéz szorítaná egyre erősebben a belső szerveit. Ilyenkor egy-két percig szinte hallani vélte, ahogy elpattannak a hajszálerek a halántékában; és látta lelki szemei előtt, ahogy egyre vörösödő bőre végül megadja magát, felhasad, ő pedig egyre pirosabban, szivárgó vércsíkokkal az arcán áll, némán, szólásra képtelenül, mert addigra az erek már az agyában is megadták magukat… Szerencsére ez az állapot sosem tartott tovább néhány percnél. Kátya hálás volt ezért.

(Ez még régebbi, nem tudom, kezdek-e vele valaha is valamit.)

Nyáron az ember elfelejti, milyen az, mikor már este tíz órakor olyan álmos vagy, hogy alig bírod magad egyenesben tartani a székben, de mivel még van egy csomó dolgod, csak erőlteted. Aztán persze mindent elrontasz, mert nem bírsz odafigyelni, annyira álmos vagy. Szerencse, hogy az őszi és téli teendőknek mindig sikerül erre emlékeztetniük az embert.

Voltatok Örkény Kerten? Hiába nyafogok most, azért végig remekül éreztem magam.

Annyira el voltam foglalva azzal, hogy semmit sem csinálok, hogy itt sem csináltam semmit. Ez valahogy így működik, nem? Kicsit olyan Fight clubos logikával, the things you're owning end up owning you, itt végül azokat a dolgokat sem csinálod, amiket szeretsz. Azért nem panaszkodom, de mivel nem írtam ide semmit hónapok óta, és nem is értem, hogy van merszem visszatolni ide a képem, nagyvonalakban és nagy szavakban összefoglalom a nyarat.

Volt hideg és meleg vegyesen, bőven mindkettőből. Mintha elromlott volna a vízcsapon a hőszabályzó, és egyszerre folyt volna mind a kettő, megállíthatatlanul. Továbbra is lábujjtól fejbúbig szerelmes vagyok, felvettek a vágyott szakra (svédet tanulok! hivatalosan is svédet tanulok!!), a nap sütött, a macskáim tündériek, a könyvek szuperek voltam, utaztam, buliztam, strandoltam, és megint buliztam, és megint strandoltam, és sikerült a családommal is elég időt tölteni. Öcsémmel végre elég szorosra fűztük a kapcsolatunkat, azt hiszem, kellett hozzá az, hogy végre ő is középiskolás legyen, és lehessen vele komolyabb dolgokról is beszélni, ne csak a versenyautókról. Nem mintha bármikor is annyira érdekelték volna a versenyautók, de na. Egyébként ugyanabba a gimnáziumba jár éppen, ahova én is jártam, és azon kívül, hogy húzza a száját a hajnali ébresztők miatt, úgy tűnik, nagyon is élvezi a dolgot. Annyira, hogy hétvégén máris Pesten éjszakázik. Hamar felnőnek.
Még mindig járok az Örkény István Színház ifjúsági csapatába, alakul a színdarabunk is, lassan (csigalassan), de biztosan. Ugyan egy váratlan, és igencsak tragikus esemény most megszakította a munkálatokat (úristen, úgy hangzott, mint valami szenzációhajhász könyvismertető, pedig valóban így történt), de ettől függetlenül folytatni fogjuk. Vagy éppen, hogy ez motivál minket rá jobban, még eldöntöm.
Viszont iszonyú régóta nem írtam semmit, valahogy most másra koncentráltam, csak tudnám, mire. A sütésre? Rengeteget sürögtem-forogtam a konyhában, több-kevesebb sikerrel. Ez hasznos, de azért nem nyújtja a megfelelő szellemi táplálékot. Úgyhogy éppen itt az ideje, hogy kirángassam a fejemet a sütő gőzéből, és visszatérjek. Még akkor is, ha puszta kézzel és körömmel kell magam kiásnom abból a ylukból, amibe eltemettem magam.

Nem tudom, mennyi időm lesz az egyetem mellett, bár az órarendem meglehetősen lazának tűnik. Természetesen nem lehetett ütközés nélkül felvenni a tantárgyakat, de az ember ne várjon túl sokat, igaz? Ellenben a rektorunk imádnivaló, és ugyan fura még ez az egész egyetem-dolog, de majd csak sikerül beleszokni. Az ember elég hamar asszimilálódik. Lényeg a lényeg, nem ígérek semmit, de minden tőlem telhetőt megteszek.

És veletek mi a helyzet? Remélem, kiélveztétek a nyár minden napját, és elegendő napsütést raktároztatok el magatokban egész télre! Mindenkit felvettek?
Apropó, szombaton Örkény Kert! Én ott leszek, sőt, ha valaki eljön, abban a tudatban lépkedjen a füvön, hogy mi pakoltuk a gyeptéglákat. Szombaton, ajnali hatkor füvezni fogunk a Madách téren. Ezt viccesebbnek találom, mint kellene, de gyanítom, hogy a kb hajnali öt órai ébredéskor valamivel kevésbé lesz szórakoztató ez a tény. Vannak olyan dolgok, amelyeket még egy termosznyi kávé sem tud megszépíteni. A hajnali hatos időpont ilyen.

(A macskámnak az a legújabb perverziója, hogy az ablakomon keresztül akar távozni a lakásból. Az emeleten lakom. Mi van itt? :D)

Apropó, rövid, lényegretörő könyvajánló a nyári (és késő tavaszi) olvasmányaimból: John Irving: The World According to Garp (ZSENIÁLIS ZSENIÁLIS ZSENIÁLIS), illetve Kari Hotakainen: Az életkereskedő. Lehetne több is, de ezek azok, amelyek téynleg kihagyhatatlanok. Tényleg. Illetve a Hell on Wheels sorozat, de felirat nélkül még azok se próbálkozzanak vele, akik úgy gondolják, értik az angolt. Komolyan mondom.

Ma van Szép Ernő születésének évfordulója. Olvassátok el tőle az Emberszagot mindenképpen!

Se meghalni, se nem élni
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és ámulni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

Gabriel García Márquez