mi is az hogy civilizáció
az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni
kezd a tetvektől
mi is az hogy családi kapocs
az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbitja a köldök-
zsinórját
mi is az hogy istentisztelet
az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie

Sajnálom, hogy egy időre ismét eltűntem. Bár még mindig meglepően sokan jöttök naponta, nem is értem, de ennek ellenére persze rettenetesen örülök neki. Az élet most nagyvonalakban: tegnap elballagtam, ma dolgozni fogok a színházak éjszakáján (aki az Örkénybe jön, azzal találkozom!), hétfőn pedig kezdődik az érettségi. Végül sikerült jól kiszúrnom magammal, és 3 tantárgyból emeltezem: magyarból, angolból és spanyolból; ezek közül a magyartól áll a legnagyobb görcsbe a gyomrom, úgyhogy hétfőn mindenki nagyon drukkoljon! Van még közületek valaki, aki hasonló öngyilkosságot követett el, és emelt magyarra jelentkezett? :D Szuper szóbeli tételeim vannak, ha valakinek szüksége van rá, csak írjatok érte.

Tehát ha lezajlott ez a tortúra, remélhetőleg visszatérek, addig legyetek jók ha tudtok a többi nem számít. 
Csók, L

Gyerekkoromban rengetegszer hallott, és kitörölhetetlenül a memóriámba égett rövid kis történet, aminek nem volt normális magyar fordítása (nem állítom, hogy ez az, de igyekeztem). Ez egy nagyobb projekt része, azt hiszem. 

Claus Klotz: Az ágacska

Az ágacska letörött. Nem látta senki más, csak a kertész. Az erek még vitték a vért a seb felé, de az ágacska egyre vékonyabb és haloványabb lett. A kertész pedig szomorú volt.

Mikor az őshazát elhagytuk, még nem volt hazánk. Csak falvaink, városaink, és házaink voltak. Kelet felé tartottunk, házakat építettünk magunknak. Önként mentünk, hiszen hívtak minket. Később német testvéreink szereztek hazát saját maguknak. Tűzzel és vassal. Az a haza azonban már nem volt a miénk. Nem nevezhettük otthonunknak. De németek voltunk, és tudtuk, hogyan őrizzük apáink nyelvét.

Éhínség jött. Katonákat küldtek ellenünk. Németül beszéltek, éppen, mint mi. A fegyverekért nyúltunk, és harcoltunk hazánkért, újonnan épített házainkért. A magyarokkal együtt – a németek ellen. Hiszen ugyanazon hazáért harcoltunk mind: Magyarországért.

Újra jött az ínség, nyomában újra jöttek a katonák is.
- Németek vagytok, legyetek hát teljesen németek!
Dehát mit kellene tennünk?
- Kiáltsátok ti is: Heil Hitler!
És sokan közülünk meg is tették. Újra Kelet felé vonultunk.

Mikor a katonák, és azok, akik velük együtt kiáltottak, ezernyi sebből vérezve visszamasíroztak, megparancsolták:
- Gyertek velünk.
- Hová?
- Haza. Itt agyonvernek benneteket.
De tudtuk mind, hogy nincs nekik már sem otthonuk, sem hazájuk. Nekünk még legalább otthonunk volt.

Mikor a katonák, és néhányan közülünk elmentek, új katonák jöttek helyettük. Nyugat felé tartottak. Utánuk idegenek jöttek, térképpel a kezükben. Falvaink piros tintával voltak bekarikázva a papíron. Zokogás, kiáltások, jajveszékelés, fájdalom. Anyát és gyermekét, testvért és testvért, családokat választottak szét – örökre.
- De hát nem tettünk semmit!
- Németek vagytok – hangzott a felelet. És sokunknak újra magunk mögött kellett hagynunk otthon és hazát.

Múlt héten az egyik faluban megállítottam egy szőke fiút az utcán.
- Hogy hívnak? – kérdeztem.
- Eichardt István.
- Német vagy?
- Nem, uram, csak a nagyszüleim voltak azok.

Az ágacska letörött. Nem látta senki más, csak a kertész. Az erek még vitték a vért a seb felé, de az ágacska egyre haloványabb lett. A kertész pedig szomorú volt.

Könnyebb lenne, ha el lehetne mondani, Ha meglennének rá a szavak, de így csak valami homályos, silány lenyomatát adhatom át annak, ami ez valójában. Pajaritos y pétalos. Ezek kergetőznek minden egyes sejtemben, ha veled vagyok. Mindenféle sminkréteg nélkül is ragyog a szemem, ha a reggeli ébredés után tükörbe nézek. Gondolataim mindenuntalan elkalandoznak, és mégis hihetetlenül éles az agyam, egyre több minden sikerül, ha belekezdek. Ruganyosabbak a lépteim, jobban élvezem, ha egy-egy napsugár végigcirógatja az arcomat, ha a szél belekap a hajamba; szélesebb a mosoly az arcomon, ha piros kabátos, szaladó kislányt látok. Türelmesebben állok sorba a kasszánál, egyetlen kávéval és egy csokiszelettel a kezemben, nem jövök ki a sodrombon, ha néhányan arrébb taszítanak a villamoson. Akkor is kihúzott derékkal járok, ha véresre töri cipőm sarkamon a bőrt, vagy derékban túl szűk a szoknyám, és akkor is mosolygok, ha kontaktlencsém sehogy sem akar szememmel együtt működni, és folyamatosan sírásra ingerel. Alig várom, hogy kitárt ablaknál alhassak, és érezzem az éjszakai levegő hűvösét beáramlani a szobába, annak semmihez sem hasonlítható, balzsamos illatával együtt, hogy aztán reggel a napsugarakkal együtt keljek. Giccsesen idilli életre vágyom, frissen facsart gyümölcslével reggelire, vakító hófehér ágyneműre a hatalmas franciágyon, puha kanapéra, napfényes nappalira - te teszed ezt velem.

A nagy fellendülést és napi két posztot most újból egy kis visszesés követi, dehát az élet már csak ilyen, nemde? Egyelőre próbálom víz felett tartani a fejemet - ne vállaljatko be három emeltet és egy nyelvvizsgát rövid 3-4 hónapon belül, mert ezzel szabályos harakirit követtek el. Tényleg. Ahogy lesz időm szusszanni, írok nektek, addig is vers, mert az mindig jót tesz az ember lelkének :)

József Attila - Semmi

Semmi, semmi, semmi, semmi, semmi.

Legyen, hogy ne legyen,
legyen, hogy ne legyen -
mondjuk: Edit.

A csillagokat most a láthatatlan,
sárga kis csibék szemelgetik.

Talán hajnalodik, talán Budapest ég,
talán egy izzadt óriás-leány
arcán olvad a festék.

Kocsik zörögnek, redőnyök görögnek,
tengerek dörögnek, emberek áradnak.

Bosszant az a goromba ház a sarkon -
olyan, mint kisgyermek arcán az ótvar.

Vagy ismeretlen reggel ez, vagy idegen pályaudvar,
ahová most érkeztem.

Nincsen málhám.
Valamit elfelejtettem - talán ha azt kitalálnám.
Egy: semmi.
Kettő: semmi.
Három: semmi.
Olyan szokatlan, mint ez a pályaudvar,
hogy egyáltalában nincsen semmi.

1936 december